László András: Magányelmélet, megosztás

Annyira boldog voltam, mert ötvenéves koromra eljutottam oda, hogy simán meg lehet mondani nekem, ha valaki kettesben szeretne maradni, én meg zavarok. Aztán persze eszembe jutott, lehet, inkább arról van szó, hogy ő jutott el harmincnyolc éves korára oda, hogy simán megmondja bárkinek, ha zavarja. De a helyzet az, hogy mégiscsak eljutottam odáig, ha ő simán megmondja, én simán tudomásul veszem. Persze ebben az is közrejátszhatott, hogy egyedül szerettem volna maradni. Meg az is, hogy ötvenéves koromra eljutottam odáig, végül úgyis mindenképpen egyedül maradok, és ezen egy rövid beszélgetés lehetősége már semmit sem változtat.

Aztán arra gondoltam, hogy lehet, valójában már egyedül is vagyok, sőt előzőleg is egyedül voltam, és lehet, hogy egész este egyedül voltam, amíg ott ültem a többiek között, csak nem tűnt fel, vagyis ötvenéves koromra eljutottam odáig, hogy nem zavar az egyedüllétben, ha vannak körülöttem. És hogy tulajdonképpen mindegy is, ott vannak-e vagy sem, mert nem zavarnak, mert már nem sértődöm meg, mint húsz évvel ezelőtt tettem volna, amikor súlyt helyeztem arra, mikor akarok egyedül lenni, és mikor együtt, és pont annyira elviselhetetlennek éreztem a társaságot, amikor egyedül akartam lenni, mint a társaság hiányát akkor, amikor együtt.

magány

Volt egy ilyen, afféle köztes állapot, amikor konkrét valakivel szerettem volna konkrétan együtt lenni, de ez az idő úgy múlt el végül, hogy megtapasztaltam, a konkrét valakivel való együttlét sem garancia arra, hogy úgy leszünk együtt, ahogyan én azt szeretném, hogy az együttlét tartalma megfelel majd az én elvárásaimnak, mert hát ezt a konkrét valaki is befolyásolja ugyebár, szóval ezek a várakozások maguk voltak a csalódáshoz vezető utak, amelyek, mint az utak általában, sokfélék voltak, sokféleképpen tudtam csalódni, mert sokféle együtt-től sokfélét vártam, ám ezek az egyedi és különleges várakozások a maguk egyedi és különleges módjain azonos csalódásokhoz vezettek: nem úgy sikerült az együttlét, ahogy szerettem volna.

Ezt követően kezdtem redukálni az elvárásaimat, míg végül már csak személyekre korlátozódtak, tartalmi elvárások nélkül — mindegy, hogyan, csak vele —, majd erre sem, csupán a puszta együttlétre — mindegy kivel, mindegy, hogyan, csak ne egyedül. Egy szó mint száz, végül oda lyukadtam ki, hogy egyszerűen semmiféle hatalmam sincsen befolyásolni, hogy mikor vagyok egyedül, és mikor együtt, és ha együtt, az hogyan alakul, illetve ennek egyetlen befolyásolási módja van, ha ab ovo megakadályozom és elkerülöm az együttléteknek mindenféle formáját és lehetőségét, és ennek persze az a legegyszerűbb módja, ha nincs körülöttem senki, de persze ez nem mindig megoldható, de ha erre törekszik az ember, akkor többször igen, mint ahányszor nem, és akkor már csak fel kellett tenni a pontot az i-re, és megtanulni megcsinálni akkor is, ha nem tudom elkerülni, hogy egy nyüzsgő forgatag kellős közepén találjam magam, vagy éppenséggel egy, két, legfeljebb három ember kitüntető figyelmének középpontjában.

Ez a kísérleti időszak volt a legnehezebb, mert mindezt úgy kellett végrehajtani, hogy senki ne vegye észre, hogy kivonom magam a társaságból, részben mert ekkor éppen e miatt a kivonási kísérlet miatt rám irányult volna a figyelem, ami megnehezítette volna a kísérlet folytatását — mi baj van, Laci? —, másrészt mert semmiképpen sem akartam nyugtalanítani senkit ezzel a kísérlettel, mert az egyedüllétre vonatkozó célommal nem akartam senki más számára sem ilyen célt kijelölni, pláne nem akartam követőket toborozni, mert akkor megint a csöbörből vödörbe jutottam volna, ugye.

lonelyness

Mindenképpen úgy kellett csinálnom, hogy senki ne vegyen észre semmit, vagyis lehetőleg rendelkezésére kellett állnom azoknak, akik velem szerettek volna együtt lenni, és ilyenkor úgy kellett viselkednem, mintha én is együtt szeretnék velük lenni, ami részben igaz is volt, ugyanakkor éppen ezt az érzést akartam leküzdeni ebben a kísérletben, hogy ne akarjak, mert nem lehetséges, vagy nem úgy, vagy nem annyi ideig, mint ahogy én szeretném, és ezen a csalódáshoz vezető úton, amelyen már sokszor végigmentem korábban, abban az időben már elindulni sem akartam.

De persze még ma is feltámad bennem a vágy. Vagy a remény. És az a furcsa, hogy nemcsak azért, mert vágyom az együttlétre, vagy reménykedem benne — noha ez is szerepet játszik —, hanem leginkább azért, mert látom, mit tesz ez a vágy és ez a remény másokkal, és nemcsak megsajnálom, hanem irigylem is őket ezért. Mert hisznek, reménykednek valamiben, vágynak valamire, amit én lehetetlennek tartok, és, noha az együttléttel kapcsolatban, azt hiszem, már minden illúziómról lemondtam, mégis hiszek, reménykedek néhány olyan dologban, amit sokan lehetetlennek tartanak.

László András: Magányelmélet, megosztás

ANDRÁS LÁSZLÓ

(1966, Budapest) író. 2010-ben jelent meg az Egy medvekutató feljegyzései című regénye. Azóta verseket és kisprózát publikált a Műútban, az Alföldben, a Vigíliában és az ÉS-ben.

Vas Kata Szinglianyu

About Author: VasKata