Csak álltam és csodálkoztam. Rácsodálkoztam a fiamra, aki ott ült a leendő osztálytársai között, és hol izgatottan, vidáman bohóckodva nevetett, hol nagyfiúsan, komolyan rendezgette a ceruzákat a tolltartójában, hol alig-alig leplezett megszeppentséggel kutatta a tekintetemet a szülők tömkelegében. Még csak most született, és már közel hét éves. Előttem van újszülöttként,  ráncos pofija, pisze orrocskája, a falatnyi világoskék rugdalozó…  és most ott ül, kék egyenpólójában feszít, és természetesen ő a legszebb, legokosabb, legaranyosabb gyerek mind között.

Végignézek a szülők zsizsegve várakozó során is. Meghatottan szipogó anykukák, csillogó szemmel sürgő forgó, fontoskodó apukák, fényképezőgépek, papírzsebkendők, integetés és biztató mosolyok. Elvileg minden második házasság válással végződik. Hol vannak vajon az elvált szülők? Hol vannak a szingli anyukák, amikor szükségem lenne rájuk? Minden pár egymás kezét szorongatja, férjek simítják le feleségük sírástól elmaszatolódott sminkjét. Együtt tesznek vesznek a csemetéjük körül, párás tekintettel merednek maguk elé az ünnepségen, egymás kezét szorongatva. Csak én állok ott egyedül. Csak az én fiamért nem áll ott rajtam kívül senki.

jatékmacko

Miközben hallgatom az igazgatónőt, aki egy olimpikonról beszél, akit az iskola nevelt ki, felrémlik előttem néhány a küzdelmek és nehézségek közül, amin keresztülmentünk az elmúlt közel hét évben. Szülési komplikáció szövődményei, betegség, félelem, fájdalom, műtétől műtétre élés. Rogyadozó házasság, konfliktusos családi kapcsolatok, mediáció, tárgyalás, fenyegetőzés, válás. Lassan bontakozó új szerelem, csalódás, szakítás, magány. Aztán újra. Képek villannak be, ahogyan vigasztalom a költözés és veszteség miatt zaklatottan zokogó fiamat, miközben én sem tudom, hogyan fogom összekaparni magamat. Aztán újabb betegség, kihívás, küzdelem, harc az idővel és a fájdalommal. Közben erőn felül helyt állni anyaként, egyedül, minden támogatás nélkül. Szembenézni a halállal és annak a szeretett személynek az elvesztésével, aki egyben tartotta a származási családomat, akinek az egyetlen valódi, érdek nélküli, feltétel nélküli szeretetkapcsolatomat köszönhettem. Jobban bíztam benne, mint saját magamban. Mielőtt meghalt, megígértem neki, hogy átveszem a szerepét, és “összetartom ezt a nyomorult, félresikerült családot.” Elbuktam. Két családot is elvesztettem. A bajban megmérettettek, s közel lefeleződtek a baráti kapcsolataim is. Egyedül maradtunk a fiammal mindenre, férfiak jöttek-mentek, végül már hermetikusan zártam őket a fiamtól, legalább ő ne sérüljön a keresésemben. Most is, kérhettem volna, hogy jöjjön, és jött is volna biztosan, és akkor nem állok itt egyedül, de nem, valahogy nem éreztem hogy jelen kellene lennie. Ez a mi harcunk volt, ez a mi csapatunk, és most mi a diadalunk.

walk alone

Mennyi nehézség keresztezte az utunkat, más embernek egy élet alatt nem jut ennyi a bajból, amit nekünk ez az időszak tartogatott.  Megfeszített erővel próbáltam teljesíteni a karrieremben, anyaként, társként, háztartás vezetőjeként, barátként, és egyre jobban elfáradtam. Most már annyira kimerült vagyok, hogy a fáradságtól aludni sem tudok. De mindegy. Mert elegyengettem az útját idáig. Iskolás lett. Rengeteg kihívás és nehézség tetézte az utunkat.

Útkeresés, elbukás, felállás és előről kezdés…-És mégis, mindennak dacára  a kisfiam, ahogy ott állt a többiek között, természetesen a legszebb, legpajkosabb, legokosabb volt mind között, és csak ámultam, hogy mekkora, pedig még csak most született. Csodálkoztam, és csodáltam, és bár könnyeztem, végtelenül boldog és büszke voltam,hogy elvezettem idáig a fiamat. Előtte az élet, bármi lehet belőle, bárkivé válhat, akivé csak szeretne. Olyan kíváncsi vagyok, hogy ki lesz belőle, mi lesz belőle, és mi az, amit én tudok ehhez hozzátenni, hogyan tudom támogatni, és mikor kell majd a  háttérbe húzódnom, mikor kell elengednem a kezét és hagyni, hadd menjen a maga útján.

alone

Iszonyúan nehéz volt, de megcsináltuk. Egyedül. És bárhogyan is alakul az életünk, az, hogy idáig eljutottunk, megregősít abban, hogy nincs mitől tartanom. Nem kell semmi mást csinálnom, csak tenni a dolgom tovább, ahogy eddig. Napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra előre, szeretetben, igyekezve. Ha elfáradok- mert nyilván el fogok fáradni, és ez rendben is van- emlékeztetni magamat: Szinglianyu, tedd a dolgod. Gyerünk tovább. Még csak kisiskolás, és egyetemre is kell járni. Úgyhogy talpra, Szinglianyu. Tedd a dolgod, gyerünk tovább.

Tisztelet minden anyának, aki egyedül csinálja!

Vas Kata

Szinglianyu

About Author: VasKata